Nagy örömömre szolgált, hogy Orsi bevállalta a szervezést.
Mivel végre felszerelkeztünk egy megfelelő méretű autóval, úgy gondoltuk, hogy
a tavalyival szemben idén kényelmesen tudunk majd utazni, és minden félét
magunkkal vihetünk. Ezért Francia országot, Provence környékét céloztuk meg a
levendula beérésének idején, és olyan sok hely és irány látogatása volt
tervben, hogy azok csökkentése volt a fő probléma.
A nagy autót úgy vettük, hogy kuplung cserére szorult, de
nem tudtuk, hogy a téli gumi garnitúra után a nyáriról is kiderül, hogy cserére
szorul, és nem számítottunk arra sem, hogy a másik autón is hasonló költségek
várhatóak, és ez a kettő kiadás csoport eléggé megnyirbálta a lehetőségeinket.
Tehát ahhoz, hogy Francia országba utazhassunk, karban
tartottuk a járműparkot, és azért nem tudtunk oda menni mégsem.
Maradt Horvát… már megint. Nem rajongok ezért az országért,
mert zavar a beton és rozsda, a magas árak mellett kopár környék, tömeg, és
mostanra számomra igen kevés újdonságot hordoz. Tehát nem örültem igazán, hogy
megint ide jutunk, de tény, hogy az anyagi korlátok mellett az időzítés is
lecsökkentette az esélyünket a nyaralásra, szóval örültem végül, hogy
egyáltalán mentünk. Tudtam örülni annak, hogy a gyerekekkel és a kedvesemmel
lehetek végre hosszabban, és az is nagyon megdobta a hangulatomat, amikor
kitaláltuk, hogy mindezt campingben fogjuk tölteni, mert a sátrazás élménye, a
nomád jelleg nekem nagyon kis gyermek korom óta az életem része, és így
megfelelően kellemes emlékekkel párosulva az egyik kedvenc időtöltésem.
Az aprólék már régóta számolta a napokat, és nagyon várták,
hogy induljunk. Én is izgalommal vártam a nagy autó örömét, és egy újabb fotó
túra lehetőségét, melyet azokkal tölthetek, akikkel a csend is csodás. Orsi
bevásárolt az útra, és feltúrtuk a régi camping cuccaink nagy részét. Volt amit
nem találtunk, de rég elveszettnek hitt dolgok is előkerültek.
Társasjátékok, búvár felszerelések, tollas, frizbi,
matracok, finomságok… nem volt esélye a rossz eredménynek, főleg, hogy igen jó
időt mondtak.
Indulás előtt este, már kupacban állt a hatalmas mennyiségű
cucc. A gyerekeknek is mindegyiknek saját kofferje volt, nekünk is, és egy
ilyen campingezésnél mindent magunk viszünk, a sátortól, a pohárig, azaz
hatalmas mennyiségű dologgal kell készülni. A kupac hordásánál a gyerekek is
nagy örömmel segítettek, és én megnyugodva láttam, hogy nincs szükség a tető
csomagtartóra, mert a hatalmas raktér úgy nyelte a cuccot, hogy semmit sem
kellett a lábak alá, fülünk mögé, ülés alá, fogunk közé tenni.
Reggel aztán az ébredést követően, izgalommal teli
sürgés-forgás váltotta fel, mindenki tűkön ült, hogy indulhassunk már.
Becsatolták magukat a srácok, noha a cucc egy jelentősebb része még kinn volt,
de hipp-hopp bepakoltunk, és már indulhattunk is.
Az autópályánkon nem kis tömeg volt, és többen igen
veszélyesen szlalomoztak, így igyekeztem defenzíven venni a kilométereket, de
ilyenkor mindig van pár –többnyire Román- aki az autópályán kíván kompenzálni.
Tavaly év végén 3 is okozott nagyon veszélyes baleset közeli helyzetet egy út
alatt, mind román. Örültem is, hogy most nem a fő áramlási útvonalukon
haladtunk, és nem kellett összemérni egyikkel sem a lóerőket.
Az utazás nagyon kellemesen telt. Ez a hatalmas bálna
csöndesen duruzsolva, kényelmesen hajózva úszott a pályán állandó sebesség
mellett olyan kényelmet biztosítva, hogy a 8 órás út végén sem éreztem magam
különösen fáradtnak. A gyerekek is egészen jól bírták dacára annak, hogy a
mobil dvd a tavalyihoz hasonlóan, már az első métereken feladta a szolgálatot,
így nem volt hosszú távú figyelem elterelés.
A forgalom egészen jó volt, csak Zágráb körül van állandó
dugó a beléptető kapuk miatt, és utána még vagy 50-100km lépésben/alacsony
sebességgel telt. Utána viszont lehetett haladni, és ugyan a mobil gps-ünk
megdöglött, az autóba épített gyári szépen funkcionált, és házhoz vitt.
Otthon 18 fokra hűlt a nagy kánikula időszak után, ezért az
itt talált 36 fok eléggé mellbe vágott, és a hosszú nadrágomat is sikítva
hajítottam el. A campinget azonnal megtaláltuk, és a térképen jelölt helyeket
végigjárva ki is választottunk egy félig árnyékos, sík területet, amin elfért
az autó is, és a hangár is amit sátor néven magunkkal cipeltünk. A gyerekek a
csobbanást sürgették, mi viszont a sátrat akartuk először felállítani, ami a
nagy melegben és tűző nap alatt, egyáltalán nem volt egyszerű művelet, noha az
építés módja pofon egyszerű. Többször majdnem elájultam, de haladtunk, és egy
kedves olasz szálló társ kölcsön rettenetes kalapácsával átütve a kőkemény és
kavicsos talajt, viszonylagos biztonsággal sikerült rögzíteni a hangárt a
„kősivatag” szerű talajon, mely humuszról még nem hallott.
Ekkor már mi is vízért és hűsítő habokért könyörögtünk, így
gyors lépésekkel közelítettük meg az 50m-re eső saját partszakaszt, ahol ugyan
apró kavicsos a strand, de legalább tisztának látszik a víz, és így a gyerekek
nem riadtak vissza, és kismozdonyként gázoltak az új kavics álló tengeri
cipőikkel a habok közé. Minket sem kellett kétszer kérni, és nem sokkal később
már együtt pancsoltunk a meleg vízben, az alig zsúfolt strandon.
Bálinttal a
parti kavicson ücsörögtünk, majd hason fekve hagytuk, hogy körbe nyaldossanak a
hullámok, amíg Orsi a nagyokkal merészkedett még mélyebbre.
Amikor utánuk mentünk, felvettem neoprén búvárcipőmet, hogy
az esetleges tengeri sün támadások ellen védve legyek, de kezdeti önbizalmamat
azonnal agyonverte egy sikeres kamikaze, akire oldal irányú csúszással sikerült
rátaláljak. Szerencsére a szivacsos anyagot csak 5-6 tüske ütötte át, és azok
beletört tüskéit is viszonylag könnyen eltávolítottuk aztán, de meg volt a
„VIGYÁZZ” élmény !
A nap szépen lassan elbújt a hegyek mögé, és ezzel együtt a
fényerő is csökkenőbe váltott. Sajnos a hőmérséklet nem, és így izzadtunk mint
a ló, de legalább volt ok, hogy mitől dőljünk ágynak, és aludjunk jól az éjjel.
Elindultunk egy kis környékbeli sétára, hogy felfedezzük a
helyi adottságokat, és belekóstolhassunk a helyi konyha művészet néhány
fogásába, de nem nagyon találtunk zsúfolt turista kiszolgáló egységeket, ami
nagyon pozitív csalódás volt, hiszen sem tömeggel, sem gagyi árusokkal, sem
zajjal, kosszal, stb. nem kellett szembesülnünk, bár azzal igen, hogy 1db étterem
lett az egyetlen találati eredményünk, és ez nem csak az éttermek keresését
foglalta magában.
Itt aztán tábort is vertünk, és mindenféle finomságokat
rendeltünk drága pénzen, melyeket a gyerekek aztán konzekvensen nem ettek meg.
Ez kicsit rossz hangulatba hozott, de a mi hasunk megtelt, a tárcánk könnyebb
lett, tehát indulhattunk haza. Bálint babakocsiban utazva, Marci gyalog
pattogva, Édua pedig a rollerén.
Haza érve a gyerekekkel a közeli vizes blokknál megfürödtünk
(sajnos már elfogyott a meleg víz addigra), és a szépen berendezett sátorban
átálltunk az éjszakai üzemmódra. A gyerekek kajütjében (4 személyes sátor rész)
lapra szereltük a srácokat, és reménykedtünk, hogy hamarosan elalszanak.
Ennek
reményében kis altató éneklés, majd hosszas, csendes mese mesélés következett,
aminek eredményeképpen tényleg hajlandóságot mutatott a liliputi nép, hogy
fejüket álomra hajtsák.
Nem úgy mi, akik a sátor előtt pokrócot terítve, hosszan
néztük a csillagokat, beszélgettünk, kacarásztunk, és nem utolsó sorban elfogyasztottunk
két egész zöld belű dinnyét is. Mikor már mi is teljesnek ítéltük a napot, és
levezetve a hosszú utazást, és kapkodós érkezést, megkerestük a kisebb fülkét
(3 személyes lakosztály), és magunk is bezuhantunk az álmok országába.
Éjjel szerencsére némi eső is esett, és ezzel a légmozgás és
hőmérséklet kellemesebbé tette az éjszakánkat, de kb. ruha és takaró nélkül,
így is igen fullasztónak bizonyult az éjjel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése